Anyu pucolta a
krumplit és intett a szemével, hogy kezdjek már végre neki az olvasásnak, mert
napeste lesz, mire ma is végzünk. Én a paprikás krumplira tudtam csak
gondolni. Végül mégis nekikezdtem. A szokásosnál talán még hangosabb is voltam.
A cím elolvasása jól ment.
Gyorsan lesz
itt vacsora!- gondoltam. Az első
sor, úgy, ahogy elment, majd jött egy hosszúnak ígérkező szó. Utáltam ezeket. Többtapsos,
több szótagú szó volt. Ilyenkor a gyomromban éreztem egy erős szorítást, nem
olyat, mint a hányingerkor, hanem mintha egy munkáskesztyűs férfi satuba tenné
a gyomrom és tiszta erőből összenyomná. Vele egy időben a fejem kiadta a vészparancsot.
Már a vacsora se érdekelt. Menekültem ilyenkor téren, görbülő időn át, galaxisosokat
átugorva. Egy nyugis, felnőtteket, könyveket nem ismerő helyre. Időkapszula nélkül
is kiváló időutazóvá értem az olvasás tanítás egyirányú folyamatában. Másodpercek
érintetlenségében éltem át az örömöt, hogy végre megérkezem a saját bolygómhoz,
ahol nyugtom lesz, de valami apró mozzanat mindig visszarántott a viaszkos
vásznas konyhai asztalhoz. 30 kilóm minden sejtje hadat viselt a könyvből rám
meredő betűkkel szemben.
Ránéztem ismét a szóra,
láttam milyen végtelen. Egyszerűen nem mertem belekezdeni a hangos olvasásba.
Féltem. Féltem tőle, sőt attól is féltem, hogy egyszer majd kiderül, hogy apu
nincs is Amerikában. Hogy az egész Amerika dolog is csak egy üres bolygó. Apu
végleg nincs és talán sose volt. Aztán valahogy hangok jöttek ki a számon. Az
első szótagot talán még jól is olvastam el, a szó második felénél viszont
improvizáltam valamit. Anyu zöld szemével szúrósan rám nézett. Észre vette,
hogy ismét melléfogtam.
- Olvasd újra!
Na, ezt az újra baromságot még
jobban utáltam a hosszú szavaknál is, hiszen hogy a francba csinálnám újra, ha
egyszer halvány sejtésem sincs mi a fene az a valami, ami krikszkrakszok
formájában valami nyomdász odabiggyesztett. Ellenségem volt az összes betű,
kusza, amorf alakjukkal. Egyiknek erre dőlt a hasa, a másiknak amarra. Az egyik
szára föl, a másiké le, de van olyan, amin vessző van. Olyan, amin semmi, és van
olyan, amelyiken pontok van és az se mindegy, hogy mennyi! Van kicsi és nagy,
nyomtatott és még nem beszéltem még az írott betűk kaotikus formáiról. ÁÁÁ!! Ki
tud ezek között eligazodni? Olyan, mint egy félelmetes zúgó sötét erdő,
hatalmas inas, kopasz fákkal, amiben semmi mást nem lehet csinálni csak
rettegni. Ott ülök az egyik fa mohos tövében, vastag, nyálkás undorító meztelen
csigák másznak felém, a szél zúg. Láthatatlan nyirkos kezek kapkodnak felém.
Körmükkel itt-ott beleszántanak a bőrömbe. Hallom, ahogy egyre hangosabban
recseg a fa, szétnyílik, és biztosan azonnal elnyel. Rettegek. A betűk
erdejétől félek. Ha meglátom őket kiszámíthatatlan válaszok cikáznak az
agyamban és a szám képtelen jó hangot kipréselni. A hangok később sehogyan se
állnak eggyé. És ezeknek még ” jelentésük” is van? Arra talán majd évek múlva
is csak varázslat útján fogok rájönni.
Már rég iskolás
voltam, de alig ismertem fel a betűket. A vezérüket, ha megláttam lebénultam és
azt hittem azonnal beszippant valami titokzatos féreglyuk. A félelemtől
megtorpanva anyura néztem és vártam, hogy felém dobjon egy mentőövet. Ilyenkor anyukám
hüvelykujját zászlóként emelte a magasba, majd az orrom elé tolta és mondta: i, szívem i! Már vagy százszor elmondtuk,
hogy ez az i. Jegyezd már meg! Egyszerű.
Naná, hogy egyszerű, épp ez baja. Ez a rohadék „i”. Hogy rohadna meg. Mondják,
kicsi vagyok még, hogy csúnyán beszéljek, de ha valaki kicsi, attól még
érezheti, hogy neki valami nagyon nem jó. És ez rossz volt. Gyűlöltem az i-t
egész hadseregével együtt. A világ legtitkosabb kódrendszerének tűnt, amihez
nekem semmiféle megoldó kulcsom nem volt. Különben is rejtegeti magát, mert lehet
I- vagy i, nekem teljesen mindegy. A méreteket nem értem és nem is látom, hogy
van-e valami különbség köztük. Álcázza magát és kész. Köpönyegforgatókkal én
nem szívesen állok szóba.
Aztán végül Anyu odaült mellém és kiolvasta a
szót. Megkönnyebbültem. Illedelmes robotként elismételtem. Bennem a hangok a puszta
ürességbe szálltak. Majd ismét el akarta olvastatni velem. Megint nem ment,
hisz rövid távú memóriám se volt olyan jó, hogy emlékezzek rá, hogy mit is olvasott
fél perce. Nem értettem, miért nem érti senki, hogy én ezt az olvasás dolgot
nem tudom és kész. Hagyjanak már engem békén. A lábára lebénult
Jancsi bácsi se tud járni és senki se piszkálja, hogy- Na, csak próbáld már meg!
Az olvasókönyv, Anyu
és én közöttem így alakult ki egy folyamatos hosszú évekig tartó állóháború.
Minden este vívtuk fájdalmas csatáinkat. És én örökös hadirokkantként
szakadatlanul a tűzszünetre és a paprikás krumplira vágytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése