Üzenet

Az alábbi írásom a Kineziológia Magazin áprilisi számában jelent meg.

Önnek egy új üzenete érkezett:

   „Minden rendben. Hidd el nincs olyan nagy baj, mint ahogy gondolod. Tudom fájdalmasan éled meg, ami most veled történik. Szomorú és elkeseredett vagy, mert nem érted, hogy mikor és hogyan kerültél ebbe a helyzetbe. Te semmiben sem vagy hibás. Minden okkal történt. A jelen egy állapot. De változnak a dolgok. 5 éve, 5 hónapja vagy akár 5 hete is máshogyan éltél.

Választások sorozata alakította ki pillanatnyi életedet. Sok tapasztalatot már megszereztél, és a megszerzett eddigi érzéseid, tapasztalataid összessége fog segíteni, hogy megfelelően tudj dönteni a jövőben.                                                               

       Ezernyi döntést hozzuk meg naponta. Ezek is sokszor megterhelnek minket. Akkor miért csodálkozzunk, hogy az egész életünket meghatározó döntéseknél mennyire bizonytalanok és tanácstalanok vagyunk.  Az ember sokszor eltűr és elvisel dolgokat valami reményében. Vár türelmesen egy darabig. Igent mond naponta lelkével ellentétes dolgokra is. Az élet nem a folyamatos „happy” érzések sorozata. Félelmekkel, aggódásokkal, vágyakkal, próbákkal teli az élete mindenkinek. Minden embernek vannak rossz és jó napjai. És ez valahol így van egyensúlyban. Csak a próbatételek megélésének értelme, minősége és azok perspektívája nem mindegy mi módon történik. Az átélt és tett érzületek feldolgozása, helyre tétele szükséges a minőségi továbblépéshez.

Az a rohadék "i"

                                                          / Részlet a Dísz-esek című szövegből by: Német Krisztina/

Anyu pucolta a krumplit és intett a szemével, hogy kezdjek már végre neki az olvasásnak, mert napeste lesz, mire ma is végzünk. Én a  paprikás krumplira tudtam csak gondolni. Végül mégis nekikezdtem. A szokásosnál talán még hangosabb is voltam. A cím elolvasása jól ment.

 Gyorsan lesz itt vacsora!- gondoltam. Az első sor, úgy, ahogy elment, majd jött egy hosszúnak ígérkező szó. Utáltam ezeket. Többtapsos, több szótagú szó volt. Ilyenkor a gyomromban éreztem  egy erős szorítást, nem olyat, mint a hányingerkor, hanem mintha egy munkáskesztyűs férfi satuba tenné a gyomrom és tiszta erőből összenyomná. Vele egy időben a fejem kiadta a vészparancsot. Már a vacsora se érdekelt. Menekültem ilyenkor téren, görbülő időn át, galaxisosokat átugorva. Egy nyugis, felnőtteket, könyveket nem ismerő helyre. Időkapszula nélkül is kiváló időutazóvá értem az olvasás tanítás egyirányú folyamatában. Másodpercek érintetlenségében éltem át az örömöt, hogy végre megérkezem a saját bolygómhoz, ahol nyugtom lesz, de valami apró mozzanat mindig visszarántott a viaszkos vásznas konyhai asztalhoz. 30 kilóm minden sejtje hadat viselt a könyvből rám meredő betűkkel szemben.

Ránéztem ismét a szóra, láttam milyen végtelen. Egyszerűen nem mertem belekezdeni a hangos olvasásba. Féltem. Féltem tőle, sőt attól is féltem, hogy egyszer majd kiderül, hogy apu nincs is Amerikában. Hogy az egész Amerika dolog is csak egy üres bolygó. Apu végleg nincs és talán sose volt. Aztán valahogy hangok jöttek ki a számon. Az első szótagot talán még jól is olvastam el, a szó második felénél viszont improvizáltam valamit. Anyu zöld szemével szúrósan rám nézett. Észre vette, hogy ismét melléfogtam.

 - Olvasd újra! 

Na, ezt az újra baromságot még jobban utáltam a hosszú szavaknál is, hiszen hogy a francba csinálnám újra, ha egyszer halvány sejtésem sincs mi a fene az a valami, ami krikszkrakszok formájában valami nyomdász odabiggyesztett. Ellenségem volt az összes betű, kusza, amorf alakjukkal. Egyiknek erre dőlt a hasa, a másiknak amarra. Az egyik szára föl, a másiké le, de van olyan, amin vessző van. Olyan, amin semmi, és van olyan, amelyiken pontok van és az se mindegy, hogy mennyi! Van kicsi és nagy, nyomtatott és még nem beszéltem még az írott betűk kaotikus formáiról. ÁÁÁ!! Ki tud ezek között eligazodni? Olyan, mint egy félelmetes zúgó sötét erdő, hatalmas inas, kopasz fákkal, amiben semmi mást nem lehet csinálni csak rettegni. Ott ülök az egyik fa mohos tövében, vastag, nyálkás undorító meztelen csigák másznak felém, a szél zúg. Láthatatlan nyirkos kezek kapkodnak felém. Körmükkel itt-ott beleszántanak a bőrömbe. Hallom, ahogy egyre hangosabban recseg a fa, szétnyílik, és biztosan azonnal elnyel. Rettegek. A betűk erdejétől félek. Ha meglátom őket  kiszámíthatatlan válaszok cikáznak az agyamban és a szám képtelen jó hangot kipréselni. A hangok később sehogyan se állnak eggyé. És ezeknek még ” jelentésük” is van? Arra talán majd évek múlva is csak varázslat útján fogok rájönni.

Már rég iskolás voltam, de alig ismertem fel a betűket. A vezérüket, ha megláttam lebénultam és azt hittem azonnal beszippant valami titokzatos féreglyuk. A félelemtől megtorpanva anyura néztem és vártam, hogy felém dobjon egy mentőövet. Ilyenkor anyukám hüvelykujját zászlóként emelte a magasba, majd az orrom elé tolta és mondta: i, szívem i! Már vagy százszor elmondtuk, hogy ez az i. Jegyezd már meg! Egyszerű. Naná, hogy egyszerű, épp ez baja. Ez a rohadék „i”. Hogy rohadna meg. Mondják, kicsi vagyok még, hogy csúnyán beszéljek, de ha valaki kicsi, attól még érezheti, hogy neki valami nagyon nem jó. És ez rossz volt. Gyűlöltem az i-t egész hadseregével együtt. A világ legtitkosabb kódrendszerének tűnt, amihez nekem semmiféle megoldó kulcsom nem volt. Különben is rejtegeti magát, mert lehet I- vagy i, nekem teljesen mindegy. A méreteket nem értem és nem is látom, hogy van-e valami különbség köztük. Álcázza magát és kész. Köpönyegforgatókkal én nem szívesen állok szóba.

 Aztán végül Anyu odaült mellém és kiolvasta a szót. Megkönnyebbültem. Illedelmes robotként elismételtem. Bennem a hangok a puszta ürességbe szálltak. Majd ismét el akarta olvastatni velem. Megint nem ment, hisz rövid távú memóriám se volt olyan jó, hogy emlékezzek rá, hogy mit is olvasott fél perce. Nem értettem, miért nem érti senki, hogy én ezt az olvasás dolgot nem  tudom és kész. Hagyjanak már engem békén. A lábára lebénult  Jancsi bácsi se tud járni és senki se piszkálja, hogy- Na, csak próbáld már meg!

Az olvasókönyv, Anyu és én közöttem így alakult ki egy folyamatos hosszú évekig tartó állóháború. Minden este vívtuk fájdalmas csatáinkat. És én örökös hadirokkantként szakadatlanul a tűzszünetre és a paprikás krumplira vágytam.

ORIGÓ

( az  alábbi írásomat a júniusi Kineziológia Magazin közölte)

Anya által érkezünk erre a világra. Édesanyánkhoz fűződő viszonyunk életünk origója. Ami lehet: szoros, elhidegült, baráti, gondokkal terhelt, szeretetteljes, közömbös, vádaskodó, de biztos, hogy jelen van a mindennapjainkban. Minden sejtünk hordozza ezt a köteléket.. Érzéseinkben, munkánkban, kapcsolatainkban, vágyainkban ott van, mint kenyérben a kovász. Ha akarjuk, ha nem, alakít minket. Lehet, hogy már édesanyád nincs itt a földön, vagy több ezer km-re vagy tőled mégis meghatároz. Ezért nem mindegy milyen minőségben van jelen az életedben. Ha jól megkapargatjuk a felszínt, akkor találunk a rétegekben valami fájó érzést. Ha nem megfelelő a minőség, akkor saját magunknak kell változtatnunk a dolgokon. Hallom, már sokan mondják is: de én nem tudok rajta változtatni! Nem is Őt kell megváltoztatni. Az érzések bennünk élnek. Azokat kell helyesen látnunk, elfogadnunk, sértettségünk mögé kell néznünk.

   A hetvenes évek elején előre megfontolt szándékkal megfogantam egy általam kiválasztott anya méhében. Folyt. kattints!

Pillantok 1. - Öröm

Reggel az iskolából tartottam haza felé kocsival. Enyhe, kicsit szomorkás idő volt. Fejemben már kavarogtok a teendők, mikor  megpillantottam egy idős hölgyet mintás egybe részes fürdőruhában az üres tenger parton. A pillanat megbabonázott. Az út kellős közepén  meg kellett állnom.
Senki sem volt a parton. Az ő lénye uralta a teret, ahogyan kicsit tűnődve nézte a hullámokat és erőt gyűjtött, hogy a hűvös hullámok közé merüljön.  Háta láthatóan az élete terhei alatt már kicsit meggörbült, végtagjai hosszúak, belül inasak, de kívül a petyhüdt puhaság vette körbe.
Vajon hányszor gyűjtött már erőt ez a test a feladatok előtt? Hányszor merült a "jeges" problémák vizébe betegségek, kihívások, elmúlások idején?  Hányszor nézett a messzibe, hogy a láthatatlantól erőt, biztatást kapjon. Ki tudja milyen élete volt eddig.. hogyan élt? Van-e  családja? Hogyan érzi magát általában. Nem számít,mert  most itt van és tanúbizonyságot tesz róla, hogy szereti az életet. Erőt merít és erőt kap önmagától és a természettől.
Az egész egy pillanat volt és nem is láthattam, ahogyan a vízbe gázol, de lényének akaratát és életigenlését magamba zártam. Köszönöm.

Tűr-(tür)-ELEM

/Az alábbi írásom decemberben jelent meg a Kineziológia magazinban, de szerintem aktuális mindig, ha van egy kis időd, türelmed...../

Egy különleges időszakról írhattam egy lapban, mivel nem vagyok újságíró, így nagyon izgultam mi sül ki majd a dologból. Pár napig gondolkoztam, mi is lesz a témám, mert hát ennek ütősnek,  ünnepinek kell ám lennie. Aztán nem történt semmi. Eltelt egy hét és semmi. Hajnalban, napközben, takarítás közben csak kattogtak a mondat foszlányok a fejemben, de éreztem nem az, amit szeretnék. Türelmetlenül leültem a gép elé írni. Meredt rám a gép üres lapja, írtam pár sort, majd kegyetlenül használtam a törlő gombot. Mérges voltam kicsit. Másnap újra leültem, de nem tudtam írni. Dühösen otthagytam. Majd, mikor sürgettem a kislányomat öltözködés közben, mint derült égből a villámcsapás rájöttem, hogy régóta hordozom a témám. Türelmetlenség és türelem. Első körben nem valami ünnepi témának tűnt, de éreztem, ezzel kell foglalkoznom. És persze hűen önmagamhoz, türelmetlenül meg akartam írni a cikket! J

Barikák

Reggel 7 óra után illene már felkelnünk, de nem megy.  Kint még sötét van. Liza mindig átjön és még ott alszik köztünk egy kicsit. Édesen, lágyan simogatja az arcom, közben és sűrűn megkérdezi, hogy milyen nap is van? Általában a hétfő, kedd, szerda egy rossz válasz. Szépen lamentálgatunk, majd kiderül megint sietni kell. Csanádnak  ébresztő puszi, de ha már tudatánál van kezd elfordulni a "nyálas" puszik elől.  Majd nyomás le a konyhába, vízforraló- a legnagyobb találmány nekem mióta itt vagyunk :-)- gyógytea és kávé reményében, majd vissza ellenőrizni a legénységet, hogy valóban öltöznek-e. Újra le..., majd föl  és a rohangálás közben -, hol a kék csatod?-én akarom a szoknyát!- hol a tegnap levetett egyenruha, ha koszos is jó lesz, - megnéznéd a hajam, most vágom le, jó a fejtetőn?- könyvtári könyvek? -  ezek a mondatok között kinéz valaki a hálószoba ablakán és felkiált  -Na!!! Ide mindenki !!!- és valóban gyönyörű a napfelkelte. Egy pillanatra megállunk és csodáljuk a rózsaszín barikákat az égen. Elképzeljük  ahogyan úsznak haza az anyukájukhoz.... --Pár pillanat, jaj, eltűnnek! - kiáltanak a gyerekek.. és  felhőket siratva  lemegyünk  a konyhába. - hol a bögréd? - erős ez a tea, - mit itatsz a gyerekkel? - csak gyógytea-  És indul a nap ,de a rózsaszín barikák valahol már bennünk legelésznek.

Újságíró lettem!

A Kineziológia Magazin októberi számában jelent meg az első cikkem: Íme! AJÁNLOM SZERETETTEL!

A változás szimbóluma lettem…
Egy éve még nem gondoltam, hogy az idei ősszel a gyerekeim nem magyar oktatási intézménybe fognak járni, hanem 2400 km-re egy angliai iskolába.  Éreztük, hogy változás kell az életünkbe, de azért ekkorára nem gondoltuk…
Rövid ideje, talán öt hónapja elmondtuk az otthoni ismerősöknek, hogy mi megpróbáljuk a külföldi életet. A férjem Angliában kapott munkát. Nem tudjuk még mennyi időre, de rövidesen költözünk .
-  Mentek mindnyájan? Viszitek a gyerekeket is? - Biztosan jól meggondoltátok? - De jól teszitek! -Ott se kolbászból van a kerítés! - Ugye te nem is beszélsz angolul? –Vissza se gyertek! Itt hagyod a pedagógusállásodat? Járt utat járatlanért el ne hagyj!!Jöttek az első reakciók, kérdések. Hát nem két perc alatt döntöttünk- gondoltuk magunkban. A döntést megelőzte sok-sok beszélgetés, méricskélés, párhuzamba állítás. És igen a 4 éves lányommal és 7 éves fiammal együtt megyünk. Nem hagyjuk őket itthon. A férjemmel együtt mindketten elmúltunk már 40 évesek.  A legnagyobb gondunk, mint sok embernek, hogy nem tudunk párhuzamos életekben élni és úgy kipróbálni a lehetőségek. Változást akartunk, akkor azt csinálni is kellett.
 A férjem még kora tavasszal elindult, mint a mesebeli királyfi, hogy állást keressen. Sejtettem, hogy valahol ez az utolsó nagy időzítés az életünkben és bíztam az univerzumban, hogy megérdemlünk egy esély, valami izgalmas tapasztalást.  Gyorsan történtek az események, mert pár hét alatt valósággá is vált az elképzelés. A párom Dél Angliában próbaállást kapott.  A változás lehetősége hirtelen megbénított, mert érződött, hogy most már a vágy síkjáról át kell szállni a cselekvés síkjára. Ami egyszerre rémisztőnek és vonzónak tűnt. De a projekt ezzel a csomagolással együtt kapható. Two in one! A párom előre ment, lakást bérelt, elkezdett dolgozni. Én a gyerekekkel nyár elején érkeztem. Tengerparti kis kikötőváros, sok kis zegzugos utcácskával, emelkedővel. Hihetetlen sűrű, burjánzó zöld mezők, virágos parkok.  A tenger lenyűgöző, az apró kavicsos parton ülve érzed, hogy Te is mindennek a része vagy és nagy nyugalom költözik a szívedbe. Minden kagylóhéj, kavics mesél valamiről. Az emberek mosolyognak az utcán, még ha egy szupermarket mellékhelységébe mégy be, akkor is. Ezek voltak az első napok benyomásai. Aztán elfogyott az utolsó otthoni keksz, kimosódott az otthoni illat a ruhákból és rájöttem, hogy nem két perc, hogy haza fussak. Tehát jöttek a hétköznapok, mikor elszállt a varázslat. Amikor már nem a megszokott környezeted, megszokott bejáratott kapcsolatok működnek. Jött a honvágy, jött az összehasonlítás az otthoni lehetőségek, otthoni ízek, otthoni reakciók és az angliai között. És természetesen a régi ismerős dolgok győztek. Ilyenkor letörök és próbálom magam újraindítani, mint egy zárlatos számítógépet.